A Legfőbb Ügyészség reagálása a Jobbik Magyarországért Mozgalom valótlanságot tartalmazó közleményére

Min­den szak­ma­i­sá­got nél­kü­löz, és a nyil­vá­nos­ság tel­jes fél­re­tá­jé­koz­ta­tá­sá­ra alkal­mas a Job­bik Magyar­or­szá­gért Moz­ga­lom azon köz­le­mé­nye, mely­nek lénye­ge sze­rint az olasz­lisz­kai lin­cse­lés egyik elítélt­je azért került sza­bad­láb­ra, mert “a bíró keze meg volt kötve egy tör­vény­mó­do­sí­tás, és az ahhoz fűzött Polt Péter leg­főbb ügyész által írt uta­sí­tás alapján”.

Mint aho­gyan az ismert, az elkö­ve­tőt a Bün­te­tő Tör­vény­könyv­ről szóló 1978. évi IV. tör­vény (régi Btk.) alap­ján ítél­te a bíró­ság 17 év szabadságvesztésre.

Ezt köve­tő­en a Sze­ge­di Tör­vény­szék a 2019. május 28-án kelt vég­zé­sé­vel az elkö­ve­tőt szin­tén a régi Btk. sza­bá­lya­it alkal­maz­va bocsá­tot­ta fel­té­te­les szabadságra.

A tény tehát az - a párt állí­tá­sá­val ellen­tét­ben -, hogy az elítélt fel­té­te­les sza­bad­ság­ra bocsá­tá­sa nem a 2013. júli­us 1. nap­ján hatály­ba lépett új Btk. ren­del­ke­zé­sei alap­ján történt.

A párt köz­le­mé­nyé­ben írtak­kal ellen­tét­ben az új Btk. hatály­ba lépé­se sem ered­mé­nye­zi azt, hogy a fel­té­te­les sza­bad­ság­ra bocsá­tás  auto­ma­ti­kus lenne, és a bíró­nak ebben a kör­ben ne lenne mér­le­ge­lé­si joga.

A tör­vény ren­del­ke­zé­se sze­rint ugyan­is a hatá­ro­zott ideig tartó sza­bad­ság­vesz­tés kisza­bá­sa ese­tén az íté­let­ben meg kell álla­pí­ta­ni a fel­té­te­les sza­bad­ság­ra bocsá­tás leg­ko­ráb­bi idő­pont­ját. A ter­helt­nek a bün­te­té­se két­har­ma­dát, ha vissza­eső három­ne­gye­dét, de leg­ke­ve­sebb három hóna­pot ki kell töl­te­nie a bün­te­té­sé­ből. Ez az objek­tív fel­té­tel, amely a bírói mér­le­ge­lés­től füg­get­len körülmény.

Ha az elítélt a tör­vény­ben meg­ha­tá­ro­zott leg­ki­sebb idő­tar­ta­mot kitöl­töt­te, és azt a tör­vény nem zárja ki, bíró­ság­nak köte­les­sé­ge meg­vizs­gál­ni a fel­té­te­les sza­bad­ság­ra bocsá­tás lehe­tő­sé­gét. Ekkor a bíró­ság mér­le­ge­lést köve­tő­en hatá­roz, azon­ban dönt­het úgy is, hogy az elítél­tet nem bocsát­ja fel­té­te­les szabadságra.

Az ügyész­ség min­den tör­vé­nyes esz­köz­zel fel­lé­pett annak érde­ké­ben, hogy az elítélt ne sza­ba­dul­has­son, ugyan­is a büntetés-végrehajtási bíró dön­té­sé­vel szem­ben a Csong­rád Megyei Főügyész­ség fel­leb­be­zett. A főügyész­ség kifej­tet­te, hogy az elíté­lés alap­ját képe­ző, kiemel­ke­dő tár­gyi súlyú, a magyar kri­mi­na­lisz­ti­ka tör­té­ne­té­ben szin­te egye­dül­ál­ló bűn­cse­lek­mény – mely­nek elkö­ve­té­sé­ben az elítélt domi­náns sze­re­pet töl­tött be – orszá­gos köz­fel­há­bo­ro­dást vál­tott ki, alkal­mas volt az állam­pol­gá­rok biz­ton­ság­ér­ze­té­nek meg­in­ga­tá­sá­ra, az ország köz­nyu­gal­má­nak súlyos meg­za­va­rá­sá­ra, mely­nek követ­kez­mé­nyei még ma is érzé­kel­he­tők. Ez alap­ján a külö­nös kegyet­len­ség­gel elkö­ve­tett élet elle­ni bűn­cse­lek­mény elkö­ve­té­si mód­já­ra, annak tár­gyi súlyá­ra tekin­tet­tel a bün­te­tés célja az elítélt vonat­ko­zá­sá­ban továb­bi sza­bad­ság­el­vo­nás nél­kül nem érhe­tő el.

A Sze­ge­di Tör­vény­szék másod­fo­kú taná­csa azon­ban a fel­leb­be­zést eluta­sít­va a vég­zést hely­ben­hagy­ta, így az vég­le­ges­sé vált.

Jelen ügy­ben tehát a bíró­sá­gok - bár erre lehe­tő­sé­gük lett volna - az ügyész­ség állás­pont­já­val szem­ben mégis úgy hatá­roz­tak, hogy az elítélt elhagy­hat­ja a büntetés-végrehajtási inté­ze­tet, tehát a sza­ba­du­lás bírói dön­tés, nem pedig tör­vény­mó­do­sí­tás, illet­ve az ahhoz fűzött „uta­sí­tás” követ­kez­té­ben történt.